bvbvc

verze:
Remegő lábaimnál az életem bezsákolva,
A lelkem 21 gramm, most úgy érzem, hogy nulla.
A fájdalomnak súlya a könnycseppet kifacsarja,
Látod, a kezemet csak a bőröndöm fogja.
Szívszorító látvány szemed tükrében megtörni,
Egy pillanat az élet, jobb lenne már menni.
Arcom kifehéredve, lábam földbe gyökerezve,
Három esztendőnk egyetlen percbe sűrítve.
De tétlenül csak állok, mondd, hogy jutottunk idáig?
Két embernek a szíve hosszú évekig virágzik,
Elhervadtak a levelek, elfújta gyenge szellő,
Elrepült a mi időnk, felettünk csak viharfelhő.
Ne mondd azt, hogy késő, ez a szó ne legyen a végső,
Ha én leszek az utolsó, nekem te maradsz az első.
Elbúcsúzni jöttem, vár rám egy keringő,
Felkérlek, Magány, légy ma te ő.


Refrén:
Mire jó ez a csend, ha a falak is üvöltenek?
Mire jó ez a szív, ha már senkiért nem remeg?
Ahol te voltál régen, ott most csak a hiányod él,
Elfújt mindent a szél, de a lelkem még visszatér.

Verze:
Az ajtó előtt állva még visszanézek egyszer,
Mert a búcsú egy méreg, de nincsen rá ellenszer.
Két idegen lettünk, akik ismerték a mennyet,
De a pokolba értünk, mikor a szerelmünk elment.
Minden kopott fotó most egy eltemetett emlék,
Ha tehetném, hidd el, hogy most mindent visszatennék.
Hideg kövezet az út, amit a lábaim rónak,
Már nem várom a szavad, s a hangját sem a szónak.
A tegnapi ölelés mára csak porszem a szélben,
Látod, leég a gyertya ezen a sötét éjen.
Üres lett a szoba, ahol az álmunkat szőttük,
A jövőt, amit hittünk, most mi magunk törtük.
Mégis minden egyes lépésnél visszahúz a múlt,
Mint egy kialvó parázs, ami még utoljára kigyúlt.
De tudom jól, hogy a köd nem oszlik el felettem,
A legnagyobb bűnöm az volt, hogy túl mélyen szerettem.

Refrén:
Mire jó ez a csend, ha a falak is üvöltenek?
Mire jó ez a szív, ha már senkiért nem remeg?
Ahol te voltál régen, ott most csak a hiányod él,
Elfújt mindent a szél, de a lelkem még visszatér.


Verze:
Lassan becsukom az ajtót, s az utca sötétbe int,
Itt hagyom a múltat, s ami fájt, átélem megint.
A lépteim halkak, de a teher túl nehéz,
Ami köztünk volt, már csak elmosódott emlék.
Későn értem meg, hogy a csönd a legnagyobb pofon,
És az emlékeidet már csak a vállamon hordozom.
Megállok a sarkon, de nem tudom, merre tovább,
A sötét éjszakában a lelkem csak néma csendet kiált.
A kabátom gallérját az arcom elé húzom,
A kimondatlan szavakat a sötétségnek súgom.
Hogyan lehet élni ott, ahol megszűnt a holnap?
Ahol az összetört vágyak a porban egymásra folynak?
Nem várok már csodát, mert a meséknek vége,
Belenézek végül az éjszaka hideg feketéjébe.
Elindulok végre, de a lélek elmarad hátul,
Ahol a közös álmunk végleg a semmibe zárul.


Refrén:
Mire jó ez a csend, ha a falak is üvöltenek?
Mire jó ez a szív, ha már senkiért nem remeg?
Ahol te voltál régen, ott most csak a hiányod él,
Elfújt mindent a szél, de a lelkem még visszatér.