nbvcnvbcbv

verze:
Egyszer azt hittem, örökké fogod a kezem,
Most csak az emlék maradt, csend ül a szívemen.
Mosolyod fénye már rég nem nekem ragyog,
A múlt árnyékában minden nap egyedül vagyok.
Annyi ígéret hullott szét egyetlen perc alatt,
A bizalom romjai közt minden szó bennragadt.
Hiába kereslek minden álmatlan éjszakán,
A neved visszhangzik még a néma szobám falán.
A szerelem tanított, de nagy árat fizettem,
A könnyeimből épült fel az új életem.
A fájdalom lett az egyetlen hű társam,
Minden dobbanásban ott vagy, pedig már nem vártalak.
Nem gyűlöllek, csak nehéz elengedni téged,
Mikor minden emlék újra felszakítja a sebet.
Hiányod súlya még mindig vállamon pihen,
De egyszer talán megtalálom újra önmagam idebenn.

Refrén:
Hiányod ég bennem, mint a tűz az éjszakán,
A neved visszhangzik minden néma szobám falán.
A szerelem szép volt, de darabokra tört,
A szívem még mindig érted dobban valahol, örökkön-örökké.
Hiába futok, a múlt mindig utolér,
A fájdalom maradt csak, mikor minden véget ért.
De egyszer felkelek, és nem nézek hátra már,
Mert a legmélyebb sebből is új remény talál.

verze:
A csalódás íze keserű, mint a hideg eső,
Nem maradt más utánad, csak egy üres temető.
Ahol a közös álmaink csendben elpihentek,
És minden kimondott szavad lassan semmivé lettek.
A szívem még kérdezi, hogy miért lett így vége,
De választ nem hoz már sem nappal, sem az éjjel.
A tükör előtt állva egy idegent látok,
Aki mosoly helyett csak könnyeket talál ott.
Az idő múlik, de a seb nem mindig gyógyul,
Van, hogy egy dallamtól minden újra felborul.
Hiányod olyan, mint egy soha nem múló tél,
Ahol minden remény lassan köddé szétfoszlott rég.
Mégis felállok, mert muszáj tovább mennem,
Nem maradhatok örökké a múlt fogságában benn.
A fájdalom megtanított erősebbnek lenni,
Még ha közben ezer darabra kellett is esni.

Refrén:
Hiányod ég bennem, mint a tűz az éjszakán,
A neved visszhangzik minden néma szobám falán.
A szerelem szép volt, de darabokra tört,
A szívem még mindig érted dobban valahol, örökkön-örökké.
Hiába futok, a múlt mindig utolér,
A fájdalom maradt csak, mikor minden véget ért.
De egyszer felkelek, és nem nézek hátra már,
Mert a legmélyebb sebből is új remény talál.

verze:
Most már tudom, nem minden örökké tart,
Van, amit elsodor az élet, bármennyire akartad.
A szívem még hordozza minden régi nyomodat,
De nem engedem többé, hogy visszahúzzon a múltad.
A hiány néha még csendben mellém ül,
De már nem uralja azt, aki legbelül felépül.
Minden könnycsepp egy új történetet ír,
A fájdalom mögött egyszer majd új remény is kinyílik.
Nem felejtek el, csak megtanulok élni,
A romokból új álmokat lassan felépíteni.
Ha egyszer hallod ezt, tudd, nem harag beszél,
Csak egy szív, ami túl sok mindent megélt.
A szerelem néha veszít, néha újra nyer,
De aki túléli, az belül örökre ember marad.
Ez a dal a hiányról, a sebekről, a hitről szól,
Hogy a legsötétebb éj után is felkel valahol a Nap.